Mindnyájan úgy indulunk bele a közös kalandba, hogy elképzeléseink vannak arról, hogyan is kellene működnie, minek is kellene történnie ahhoz, hogy minél boldogabbnak érezzük magunkat. A gond csak az, hogy általában a partner máshogy képzeli a párkapcsolatot és benne a saját boldogságát.
Hogyan egyeztetjük össze az egyéni vágyainkat egy elkötelezett párkapcsolatban, a rövid és hosszú távú céljainkat, amelyek esetleg különbözhetnek a partnerünkétől, hogy mindkettőnk számára biztosítva legyen az egyéni fejlődés és közben egymás felé közeledjünk?
Racionális férfiak és érzelmes nők – hangzik a sztereotípia, hogyan válhat így a férfiból lelki társ? Úgy, hogy kissé alaposabban megvizsgáljuk az előítéleteket.
Ki ne vágyna boldog párkapcsolatra? Sokszor elhanyagolt tényező, hogy e boldogság mennyire függ a társak érzelmi intelligenciájától.
A családi szokások, rituálék összekovácsolnak, biztonságot adnak, reménységet ébresztenek, és az állandóság érzését keltve azt jelzik, ha a belső világunkban rend van, szokásaink stabil kereteket adnak az életünknek, akkor kint sem történhet velünk nagy baj.
Érdemes minden életszakaszban, élethelyzetben újragondolni a családi és közösségi rítusainkat, hogy ne üresedjenek ki az ünnepeink – ajánlják pszichológusok. Hogyan újítsuk meg az étkezés-központú karácsonyi összejöveteleket? Milyen játékokat játsszunk, hogy mély beszélgetések alakuljanak ki? Mit kérdezzünk magunktól, ha veszekedésbe torkollik a szeretet ünnepe?
Olyan világban élünk, ahol szinte általános a társadalmi bizalmatlanság, a versengés, az irigység. Csoda, ha mi is bizalmatlanok vagyunk, pláne ha a párunk megtalálásáról van szó?
Mit jelent az, hogy itt vagyok neked? És ha nem vagyok itt, hol lehetek? Mit árul el a figyelmem, és rájössz-e, ha nem vagyok jelen? Feldmár András és Tóth László párbeszéde ezúttal a jelenlét értelmezhetőségét kutatja.
A borongós napokon máris felidéződik a karácsonyi hangulat, engem is magával ragad emelkedett fénye. Elhatároztam, hogy idén csak a szépre, a jóra törekszem, és távol tartom magam mind a hét főbűntől.
A legtöbb ember ódzkodik attól, hogy sokat legyen csak önmagával. Mi ennek az oka? Hogyan érhetjük el, hogy egyedül is jól érezzük magunkat, és ne legyünk kiszolgáltatva olyan kapcsolatoknak, ahol rosszul bánnak velünk?
Párterápiás munkám során rengetegszer teszem fel a kérdést a klienseimnek, hogy vajon mennyire jó társai egymásnak. Sokan ilyenkor elbizonytalanodnak, és előfordul, hogy nem igazán értik, mire is gondolok. Ilyenkor hatalmas segítség, ha kéznél van egy jó szimbólum, amit használva fel tudjuk térképezni, hogy a pár tagjai hogyan élik meg kettejük szövetségét.
A Dániában élő brit szakíró könyvét olvasva a szülőként megélt Waldorf-iskolás élményeim jutottak eszembe: csupa hasonló helyzet, történet. Mindez a skandináv országban átlagos óvodai, iskolai mindennapokat jelent. Bár elsőre úgy tűnhet, „csak” a szabadidő eltöltéséről van szó, valójában ezek a tapasztalatok jelentősen befolyásolhatják, milyen felnőttek lesznek azokból az ovisokból és iskolásokból.
A boldog gyermekkor alapvető az érzelmi stabilitás szempontjából. Olyan biztonságos bázis, amelyből később is tudunk meríteni, és amihez bármikor visszatérhetünk kicsit töltekezni. Mi történhet, ha ez nem adatik meg, vagy ha igen, a szükségesnél csupán rövidebb ideig?
Beszélgetés a valóságról, az akaratról és az akarat rendellenességeiről
Már nem vidít fel a másik öröme, már nem szomorít el a bánata, már nem érdekel, mi történt vele aznap – ilyen a tipikus kiüresedett kapcsolat. Miként fogjunk hozzá, ha úgy döntünk, hogy újratöltjük?
